Már nem tudok semmit sem tenni. Én megmutattam mire vagyok képes, mennyire is szeretném, hogy sikerüljön és bizonyítani tudhassak. Körül vagyok véve tehetségesebbnél tehetségesebb emberekkel, kiknek célja szentül ugyanaz mint nekem, és valószínűleg többségük érdemesebb a továbbjutásra nálam, de egyszerűen képtelen vagyok elgondolni mihez is kezdek az életemmel, ha nem jutok most tovább. Annyira szükségem van arra, hogy énekelhessek, adhassak egy kis darabkát magamból a közönségnek, mint az oxigénvételre. Próbálok nyugodt maradni, elhessegetni rémisztő gondolataimat, nem eshetek ennyire kétségbe. Ha most nem, akkor talán majd jövőre sikerül, legalábbis anya ezt mondogatta pár perccel ezelőtt a telefonba. Talán ő is érezte, hogy a táborban nem nyújtottam olyan teljesítményt amit elvárták volna. Megérdemelném, ha kiesnék most és jövőre komolyabban venném a feladatot ha újra jelentkeznék. Édes Istenem, képtelen lennék még egy évet várni, hogy kiszakadjak a megszokott közegemből ami egyre csak jobban mérgez meg mindent az életemben.
Észre sem veszem, már a negyedik lány nevét mondják ki a mikrofonba, mindössze csak két hely marad a mentorházba jutottak között, pedig még annyi aranyhangú, fiatal tehetség áll itt a színpadon velem együtt. Ujjaimat tördelem, szüntelenül harapdálom alsó ajkamat, gyomrom kíméletlenül fel-le liftezik, ezzel is tűrhetetlen hányingert okozva. Egy név marad hátra, én meg azért imádkozom legbelül, hogy ne most dobjam ki a taccsot itt mindenki előtt, elég megalázónak tartom a helyzetet e nélkül is.
- Egyetlen hely maradt üresen, pedig mindannyiátok tehetséges - kezdi Cheryl a mondanivalóját, én pedig menten elájulok. - A döntés megszületett, akit magammal viszek a mentorházba nem más, mint.. - szívem annyira hevesen dobog, hogy alig hallok mást, de az utolsó két szava villámcsapásként ér - Cher Lloyd.
Megmagyarázhatatlan ürességet kezdek el érezni, talán egy kis megkönnyebbüléssel. Nem idegeskedem most már, világossá vált számomra a tény, hogy nem bizonyulok elég jónak a szakmában. Semmi baj, megesik az ilyen, szeptembertől visszamegyek a suliba, újrakezdem a megszokott dolgokat, ugyanazokkal az emberekkel, lefoglalom majd magamat a tanulással. Pont úgy, mint eddig. Az éneklésen kívül nincs semmi, ami lekötne, amihez értenék és szenvedélyesen szeretném. Ez jelenti számomra az egész világot, fogalmam sincsen, mihez kezdhetnék. Azt hiszem túlságosan beleéltem magamat abba, hogy mostantól minden más lesz, megnyílik előttem az élet, de nem. Kóvályogva tántorgok le a színpadról, próbálom magamt tartani a teljes kiborulástól, ráérek otthon összeomlani.
- Noa Martinez, kérem maradjon még!
Jól hallom, az én nevemet mondta Simon? Igen, én lennék. Megtorpanok, igyekszem méltóságteljesen visszamenni a színpad közepére, bár elég kellemetlen ez az egész. Itt állok a négy mentor előtt, akik mintha tudomást sem vennének rólam, folyamatosan sugdolóznak képeket rakosgatnak össze-vissza az asztalon, melyeken feltételezem a versenyzők szerepelnek. De mit akarnak még tőlem? Ebben a műsorban nincs tartalék, hogy beugorjak ha valakivel valami történne. Hirtelen hangos lépteket hallok meg a bal oldalamról, majd öt fiú bukkan fel a látóhatáron. Mindegyikőjüket láttam már, kettejükkel beszélgettem is párszor, ám ötletem sem volt, mi lehet a közös bennünk. Talán, hogy egy korosztály vagyunk, de még mindig nem értem mit keresünk még itt, pont mi hatan.
- Nos, tudom jól, hogy mind mennétek már haza ekkora csalódás és visszautasítás után - köszi Simon, igazán kedves vagy ezekben a törékeny pillanatokban. - Viszont lenne itt egy ajánlatunk számotokra. Szólistaként egyikőtök sem bizonyult elégnek az idei szériában, azonban mentortársaimmal úgy döntöttünk, nem akarunk még elengedni titeket. Szeretnénk, ha egy csapatot alkotva eljönnétek a házamba az élő showba jutásért.
Ebben a szent pillanatban a mellettem álló öt fiú egymás nyakába ugorva kezd el éljenezni, de én nem tudom mit is gondoljak most. Akarom ezt? Ezekkel a vadidegen srácokkal együtt dolgozni hónapokon keresztül, akár még a műsor után is? Nem erre vágyom, nem ez a célom.
- Az ajánlat csak akkor érvényes, ha mindenki, ismétlem, mind a hatuk elfogadja - szegezni nekem a mondatot Simon.
Ekkor veszem észre, hogy egyedül álldogálok az öt, összeborult fiú mellett karba tett kézzel, leszűrhető a dolog, hogy csak én hezitálok. Jövőbeli csapattársaim felé nézek, és amikor meglátom a göndör fiú könnytől csillogó hatalmas szemeit, rájövök, hogy nem ronthatom el az esélyüket a nagy áttörésre. Ugyanúgy ahogy a sajátomat sem kellene.
- Benne vagyok - szólalok meg olyan hirtelen, hogy még engem is meglep.
Nem tudok gondolkozni, fogalmam sincsen, hogyan lesz ezek után, mihez is kezdek majd ezekkel srácokkal, egyedül a körém fonódó karokra, és örömittas kiabálásokra tudok most koncentrálni.
